Egymásért remegtek
a reményszorító kezek.
Nem felejt az Isten;
csak azt veri, kit szeret.

Mint jó Atya az ő fiát,
megdorgálja újra, s újra;
így készítve őt fel
a legnehezebb útra.

Tépte már őt bal sors,
várta a víg esztendőt,
de nyakára jöttek újra a fattyak
s elvették a jövendőt.

Belevájt a golyó már
húsának mélyére,
de szomjazik az ördög még
a magyar nép vérére.

Nem kell már a kard,
nincs szükség a tus'ra,
mert készen áll az egy fia
a szellem-virtusra.

A hazugság bérence még szónokol,
de alatta a föld remeg.
Holnap torkán akad az igazság,
s csendben fojtja meg.

Nem remeg már a szív,
kéz szorít kezet.
Nem hagy el az Isten;
velünk van, mert szeret.


/Cibakháza, 2012. október 23/