Kicsit olyanok, vagyunk, mint az állatok a filmekben. A sors, mint pimasz gyerek, felül a hátunkra, és valami személyes vágy képében lógatja orrunk elé a csalit. Loholva, nyálunkat csorgatva próbáljuk elhinni, hogy egyre és egyre közelebb kerülünk hozzá, úgy, hogy egyszerűen csak futunk utána.

Az út, vagy a cél a fontosabb? A kettő nincs is egymás nélkül.

Út hinni valamiben, és cél lehet bizonyosságot nyerni róla.  Mi lenne akkor, ha hisztis lázadó módjára hagynád az utat a francba, ellenszegülnél és levetnéd a porba a hátadról azt ami vezet?

Ha elérnéd a célt, egyszerűen nem mennél tovább. Olyan mintha azt mondanád: - Tudom mi a boldogság. Ha ott lennél, tulajdonképpen már nem tudhatnád. Egy szempillantás alatt a szenvedélyes küzdelem véget érne, az életszomj kioltódna, az összes életet mozgató lélekrugó pedig hirtelen kipattanna a gépezetből. Annyira szorítanád, hogy összeroppanna az ölelésedben, mert azt hinnéd, hogy ez itt mind-mind csak a tiéd, ezért a legjobb lesz, ha azon nyomban magadévá is teszed. Jobb-e megszerezni és szétzúzni, mint csak vágyni rá, tisztán magad előtt látva, és úgy gyönyörködni benne, a maga érintetlen, tiszta szentségében tisztelve és mindennél jobban értékelve?

Inkább mondd azt: Gőzöm sincs róla mi az, de legalább mindent megtettem érte, hogy megismerjem.

Jogosan gondolhatnánk, hogy tulajdonképpen egy árva lépést sem kell tennünk, így bőven elég, ha felismerjük, mi lebeg előttünk. Ezért áll meg folyton az ember. Hogy fáradtságos útjában, mikor fogait összeszorítva, verejtékében ázva azt mondja: - Nem bírom tovább.

Ekkor kénytelen megállni, hogy felismerje, mennyire fontos tovább menni.

Az után, ami sosem lehet a miénk, mert ha a miénk lenne, megszűnne létezni a lét értelme.

Ez az élet örök körforgásának legfőbb mozgatóeleme.

Az út? Egyedül az a miénk.