Végre újra álmodtam.

(Többször is, de a perverzebbik részét most kihagyom.)

Ami lényeges az talán a valóságban is létezik, de korántsem egyértelmű. A dolgok természetes sodrásáról, az ok-okozatok mikéntjéről tanúskodott. Az ébrenlét és az álom határán elszabadult, az irányíthatatlan elmével játszadozó gondolatok voltak ezek. Vágyak, és a rájuk irányuló tettek korlátai.





Majd egy helyszínek, szereplők, képek és hangok nélküli álom. Egyszerre a semmiben és a mindenben, ahol mindenki jelen van, és mégsincsen. Mintha nem is álom lenne, de nem is valóság. Fényben sétálva, sötétben tapogatózva.
Nem volt idő, nem volt kötelesség. A test nem kért enni, a lélek nem sóvárgott szeretetért. Mintha minden kötés megszűnt volna a léttel, de mindennel egybe is olvadt volna. Visszatalálni önmagunkhoz, minden külső hatást mellőzve. A szubjektum abszolút objektivitása. Kérdést feltenni, és választ kapni mindenre. Olyan egyértelműnek tűnik minden ilyenkor.
Szavakba önthetetlen, tovább nem is próbálkozom...

Innen az éber semmiből is elég pazarul fest ez a kis "létesdi", leszámítva azt a csekély mennyiségű menthetetlent, aki már két szavával képes visszarántani a megkreált valóságba. Komolyan kérdezem, kik is vagytok? A problémáitok? A félelmeitek? Vagy a hajatok, a külsőtök? A ruháitok? Az amit a tv-ben láttok? Az autótok? A pótolhatatlan tárgyaitok, melyekért annyit erőlködtök, majd eldobtok és leszaroztok mert elavult? Mégis türelmetlenül állsz sorba a marketben: jó napot, két szatyor szemét lesz!

Címkék vagytok. Messziről is olvasható, testeken lógó cédulák. Hamisíthatatlan önvalótok hirdetitek, szem elől tévesztve a megannyi másik kis cetlit. Ugyanezt mondják, csak nem vesznek tudomást a másikról, hisz' ők maguk a világegyetemmindenségénekakellősközepe.

(Nem segíthetek mindenkin, akin pedig szeretnék, azon képtelenség. Így hát nem is marad senki.)
Vágyak által hajtott hús-vér gépezetek, a szükségek kiszolgálói! Vágyaitok szolgáivá váltok ahelyett, hogy urai lennétek!
Lehangol az időjárás, a suli, a meló, szar a tv-műsor. "Uncsi van, írjon valaki!!!"
Azonosultok a bennetek megbúvó érzésekkel.

Ha rossz vagy, hát rosszat feltételezel a másikról is. Szerelmes vagy, szépnek látod a másikat. Boldog vagy, ezért az egész világ csodás! Háborodott vagy, kiabálsz a másikkal. Teljesen idióta vagy, tudatlanságodat pedig azzal kendőzöd, hogy a másikat is hülyének nézed. Ha már reggel rossz a kedved, azt mondod: de fos ez a mai nap!
Kiterjeszted a saját kis világodat a mindenkiébe. Legyen hát mindenkinek szar kedve az nap! Nem a világgal van gond, hanem veled. Amit kint látsz, az tulajdonképpen benned van. Amilyen bent, olyan lesz kint is.

...

Ősz van. Szél fúj, eső hull, fázunk. És? Mi lenne ez, ha nem a történések természetes menete? Az ősznek az a feladata, hogy őszként viselkedjen. És nekünk? Az embernek ennie kell, fésülködnie kell, folyton elégedetlenkednie kell? Ökölbe szorított kézzel és eltorzult arccal kell övültenie, ha másik kapuba gurul a labda? Dolgozni, megfelelni, kényszeresen jó képet mutatni? Kéjt hajszolni? Fatövébe hányni, hisz mindenki ezt teszi! A levelek, a fák, az esőcseppek ha majd megelégelnek, azt kérdezik: mi a francért nem tudsz eltelni önmagaddal?
...
Elálmosít a sok közhely, a hellósziahogyvagysietek forma.
...
Pont a lényegre nem figyeltek.
...
Megyek is vissza, álmodni.