Ajándék-létnek fogát nem nézve
gyulladt meg e játékos láng.

Egy gyermekben ott bent pislákolt,
meggyújtván a kíváncsiság tüzét.
Életet imitálva ült, s kérte a megértést ajándékba.
Álma későn, de valóra vált: Nem is játék ez az élet!
Csalódottságában pedig édes-keserű,
lélek ízű cukorkáját kínálta képzelt barátjának,
majd Emberesdit játszott idetévedt démonaival.

Később csibészbajszot sötétített
suhancunk arcára az a néhány év,
De individuum ide vagy oda:
csínytevései közt azért akadt már néhány érv.
Koszos, sárban toccsanó, pajtás kergető- kócos
létében sem tudta a választ arra, mi a francért nem
vágyhat az ember másra, mint anyagi biztonságra.

Engedett hát a nyomásnak, és kezdett volna tanulásnak,
de kóborló gondolatok súgták fülébe: - Tanulj csak meg,
de a szolgám leszel, s én a lelkedet kérem cserébe!
Folyton folyvást gyötrődöt,
mint a finom liszt a malomban, úgy őrlődött
szellemi szabadsága, és ugyanakkor jövője miatt.

Főiskola, egyetem! A biztosat szomjazók sörös korsója...
De várjunk csak! Ki az ki teletölti a poharat?
Csak nem az itteni vágyak netovábbja?
A lét biztonságának földi helytartója, igen, ő az!
Kit a legény már felismert, s kinek legfőbb vágya,
hogy a lelket elűzze, vagy ropogós zöldhasúba zárja.
Mindezt javak birtoklásáért, a mindenség feladásáért.

Szőrösen görnyedt ifjú hívta a szelet: - Gyere, súgd meg amit lehet!
Amit még nem, vagy rosszul tudok!
Csípd meg a hitetlenek arcát, adj sálat a jóknak,
és szárítsd fel múlt-könnyeit azoknak,
kik fájdalommal tanulták meg a leckéd.
Fiatal lelke önmaga számára nem volt már vendég,
Állandó lakója lett saját magának.

Nem volt már ránc sem arcán, sem homlokán;
olyan volt, mint a tiszta égbolt egy éjszakán.
Cserepes ajkát sem terhelte már több kérdés,
ha mégis kérdezett, más nevében tette azt, Istene felé.
Akkor életének egy hideg estéjén, lelkének melegében,
és tettének lángjaiban olvadva adott helyet fázó, hű társának:
ennek a hűvös, de mégis boldog melankóliának.

/2011. nomvember 16, Cibakháza/