Hiba minden áron ráfeszülni a boldogság keresésére. Örökös beilleszkedési komplexustól szenvedő keserves játék lesz így, ha nem érted. Fura körforgás, mondom is a lényegét: jó képet mutatni magadról olyannak, akinek viselt maszkja pedig neked tetszik, kizárólag a közízlésnek megfelelő határokon belül! Magadhoz csalni, megkapni, megtartani, kisajátítani. Aztán meg koppanni, hogy ami összehozott, csak a látszat volt. Tetszik tudni: nem a zuhanás a fájdalmas, hanem a földet érés.

Nem a te hibád, hisz ez nem te vagy, még akár így is fogalmazhatsz: Ez dívik, csókolom. Ha pedig véletlen kiderül, hogy boldogságod pótolhatatlan tárgya, tettei okán utolsó kis cafka, vagy gazember, akkor mindjárt jön a hatalmas csalódás, mérhetetlen önsanyargatással. Összeomlik a világegyetem, megbomlik a tér-idő kontinuum. Annyira fáj, de leginkább annyira sértve érzed magad, hogy egyből bosszút is fogadsz, a továbbiakban pedig viselkedési sablonokat alkalmazol. Arra viszont senki nem gondol, hogy kizárólag a magad kedvéért alkottad róla a képzelt képet. Te akartál boldog lenni, és ezért magasztaltad királlyá vagy királynővé. Ő csak segített szépnek láttatni magát, tudod, annyira jól esik neki az elismerés. Az hogy ki is ő valójában, soha nem is érdekelt, te formáltad az alakját, te képzelted olyanná. Magad is kizárólag külső hatásokra alapozva „változtatod” ahelyett, hogy önmagaddá válnál! Tévhitben éltél: önvalónkat változtatni nem tudjuk, csak megismerni. Idomulni a társadalmi „elvárásokhoz”, mások véleményéhez, mást vallani, soha nem változás. Eltévedt mellékággal való sodródás ez, a partra úszás lehetőségének gondolata nélkül. A végeredmény ugyanaz: mindenképp’ megfulladsz.

Elmért morfium adagok ezek a benned növő szívdaganatra. A fájdalom elmúlik ugyan egy időre, de a betegség ott marad, és tovább emészt. Vagy túladagolod magad, esetleg érző szerv nélkül kell folyatnod.

Van viszont még egy lehetőség: erőt veszel magadon, feleszmélsz és belegyógyulsz a valóságba.