- Fu Mester, miért nem süt ilyenkor a Nap? - hökkent meg a fiú az égre nézve.
- A Nap akkor is melenget, ha nem látjuk. Most éppen eltakarják a felhők. A valóság mindig valóság marad, még akkor is ha nem érzékeljük. Ilyenkor csak a képzeletünk játszik velünk. A szavak csodásak ugyan, de nem fejezik ki a valóságot. A jelentést kell átélnünk, ahhoz pedig csendre van szükség. Az átélés: alázat. A hamis, elnyomó érzékeken való túllátás, túlhallás, érzés, vagyis tapasztalás képessége. - szívta magába az öreg a mező illatát, majd nagyot sóhajtott.

Képessé kell tennünk magunkat rá locsogás helyett. Nézd ezt a kis virágot! Neki nem szükséges elmagyarázni ezt. Egy a nyugalommal és a szépséggel. Mindent tud. A nyugalmat nem lehet akarattal kierőszakolni. A csend idő nélküli, állandó. A szavak, zajok között valójában nincs csend, csak hallgatás, mint ahogy két háború között sincs igazi békeidő. A csend és a béke nem csak egy állapot. Valódi rend. Ahol jelen van, ott minden eggyé válik. Nem lehet kiharcolni, mint ahogy butaság a békéért háborúzni. Nézd csak meg a fegyvereket áldó papokat! A vallások, eszmék, ideák képtelenek ezt megteremteni évezredek óta. Nézd mennyi a tanult, művelt ember! Mégis elvesztek a bölcsek. A valódi tudást nem könyvek adják. Nem lehet elérni akarat által: meg kell érteni, tapasztalni, majd eggyé válni vele. Mindez állandó. Az állandóság: szentség maga. Az illat pedig ajándék. - alélt el behunyt szemmel a mester.

- Nagy vihar közeleg. Félek tőle. - harsant fel a legény.
- Tudod, a vihar is áldás. Próbatétel. Igaz; ilyenkor minden virág meghajlik. Átadják magukat a rendnek. A fákról a gyenge ágak pedig letörnek. Megtisztulás, alázat, megerősödés. Egy csepp elmúlásnak látszó beteljesülés... Ez a rend.
- Mi lesz így a virágokkal?
- Ha az ember tisztában lenne magával, észrevenné milyen gyönyörű. Igen, hiszen mégiscsak virág! De nem azért. Hanem, ha észrevenné, hogy ugyanúgy része annak a gyönyörű rétnek, azonnal megértené! A virág szép. A mező pedig virágok sokasága. Azért hoztalak ide magammal. - magyarázta, majd körbetekintett a végtelen virágosréten. Egy szál virág is csend, a mező pedig maga a nyugalom. Mindegyikünk gyökere ugyanoda kapaszkodik. Mindenkit a fény melenget. A gyom is a fény felé tart, s a vihar őt is neveli. Aki lelkében virág, messziről illatozik és tündököl, még egy szemétdomb tetején is. Élj úgy, hogy gyönyörködtess. Csak nyiss érzéket, s máris megtapasztalod.

- Hová lettek az emberek érzékei?
- Nagy betegség vitte el. - fogta rövidre.
- Mi a neve?
- Hmm.. Hívjuk mondjuk.. Akut érzékvesztésnek! - mosolyodtak el mindketten. - Ahol nincs csend, ott úrrá lesz az elnyomás. Nincs nyugalom, melybe a szív otthonra lelne. Vágyak keletkeznek, a vágyak pedig hamis célokat, önzést szülnek. A szív pedig megszűnik érzékszervnek lenni, kővé dermed a hidegben. Rossz célokat teremt, azok hajszolását. Féktelen többre vágyást, birtoklást, eltaposást. Aki vagyont halmoz fel: szegény marad. A nincstelen a leggazdagabb. Aki sokra vágyik, örökké szomjazni fog. Elégedj meg a semmivel és tiéd lesz a mindenség! Az egyszerűség termi a legnagyobb bőséget, nézd milyen gazdag a mező! Nem elérni kell: megérteni, megtapasztalni, befogadni. Az időt, a teret csak a képzelet szüli. Keresd mindazt ami végtelen és megfoghatatlan. Mint ez a csodás rét, melyet a vihar áld ebben a nagy melegben.

- Fu Mester! ...
- Túl sokat kérdezel fiam. - szakította félbe az öreg. - Ha csendben maradnál, magad is megkapnád a válaszaidat. Inkább fogd ezt a csokrot és induljunk, mert mindjárt elázunk!