Világot kér enni lelkem, egy egészet.
Menj ékes sallang, lásd mi az enyészet!
Keress semmivé dermedt kertedből,
szirmait ha hullatá, kérj újakat, emberből.
Ha illatom majd szaggá bűzlik,
gyökereim ezek mind kitépik
és színeimet örökké elfeledve,
börtönöket betonoznak fejemre.

Hagyd. Egy virág szemétdombon is virág.
És amíg ily hevenyészett a világ,
addig sírjukon is mosolyogva ékeskedem,
célomat pedig akkor sem feledem,
ha ők díszes papírba csomagolnak,
cserépnyi földbe hantolnak.

Ha szomjaztatnak, majd úgyis tövissé növök,
hogy vért fakasszam, aztán újra eljövök 
mosollyá tündököltetni az embert,
ki két kezével többet tenni nem mert
az aranyból készült koporsók ellen.

Maga ásta vermét, és ha fátyla fellebben,
én zuhanok majd belé.
Ott nem hull többé könny,
csak józanító eső, a Föld felé.

/2012. január 10, Cibakháza/