Érdekes álmot láttam a minap:

...
Puritán parasztház szobájában vagyok. A végtelenül egyszerű, szegényes és félhomályos környezetben rend és tisztaság uralkodott. Kintről sürgés-forgás hallatszott, és néhány elfojtott, remegő hangú sóvárgás. Bent az ágy mellett kis széken rongyos öregember ült.

Csak meredt a fehér és nyúlott hálóinge alól, ami lepelként borította be vékony, ráncos testét. Gyenge volt már, búcsúzni készült. Rekedt, alig hallható szavaival magához suttogott, vállamra tette remegő kezét, majd mélyen a szemembe nézett. Egy szót nem szólt, de halvány pillantása mindennél beszédesebb volt. Meglátta, megértette, megélte már amit lehetett. Az egyszerű emberek keserves munkával telt életét élte, még sem keseredett meg. Nem vakította hamis vágy, kapzsiság, önmaga megismerésénél csak a szerettei iránti odaadása volt lelkesebb.

Tudtam hogy készen állt, szinte várta a véget. Én voltam számára az utolsó, még engem várt.

Lassan felnézett és halkan szólt: - Itt van.

Tudtam hogy mire gondolt. A végre.

Hirtelen hűvös lett a szobában. Éreztem hogy valami megfoghatatlan tölti ki a teret, a gyertya lángja pislákolt.
A halál volt köztünk. Nem kaszával, nem csuklyában jött el, nyugodt, hűvös - másik létbe - élesztő frissességgel. Nem volt kérdés, hisz ez a mindenség egyik legnagyobb és megmásíthatatlan törvénye. Tudtuk jól, hogy mi jön. Elfogadtuk.

Az öregember szorosan magához ölelt és vágyakozással teli hangon a fülembe súgta:
- Mennem kell.
Mert menni akart.
Ráncos kezei ezzel elernyedtek, az egykor életerős férfi pedig magatehetetlenül roskadt össze.
...

Megértettem amit mondani akart.

Tovább akart lépni. Megszolgálta amire hivatott volt, megtudta, hogy az élet nem minden. Az élet maga a MINDEN, melyben a halál (a por-lét vége) csak egy állomás. Aki fél tőle, még nincs kész az ÉLETRE, annak beteljesülésére.

Az egységre.