Jó nagy csésze forrón gőzölgő kávé. Fölé hajolok, párlata szökne - még időben elcsípek egy pajzánul gomolygó csíkocskát, és behívom a tüdőmbe egy kis ismerkedésre: hmm, remek.


Szürcsölés közben, amint az íz és a forróság beoson a kis lyukon, lezuhan a szemhéjam. Mintha ezzel egy időben elhalkulna minden zaj, és csak azt hallom, amit én akarok.

Hallhatom a papírlapok csörgését, miközben az oldalak makacsul ragaszkodnak a következőhöz. Úgy viselkednek, mintha a betűkön túl az örök magányos nyugodalom volna megírva sorsként a lapoknak. Bizonyára szégyenlősek, nem akarnak megnyílni. Na gyere csak - ezzel a kijelentéssel találkoztattam a mutatóujjamat a nyelvem hegyével. Lehet hogy az olvadt cukor is segített, de a papír olyan engedelmes lett, mint egy kezesbárány.

Ha úgy tartja kedvem, hallhatom a vízcseppek lágy kopogását az ablaküvegen. Nem elég hogy útjuk a földi nyomor mélységében végződik, pályájukat ezernyi akadály töri meg: egy az út szélén parkoló autó szélvédője, a fejét vakargató sofőr tarkója, vagy az aszfaltról lehúzott kölyökkutya teteme sejthetően nem céljuk. Úgy érezhetik, mint a zuhanó repülőgép pánikba esett pilótája, arccal egyenesen a föld felé - a pánik felett az elkerülhetetlenhez közeledve a beletörődés lesz úrrá, hiszen nincs választás, nincs hely már odafönn.

Kinyitom a szemem, és hirtelen csak a processzort védő hűtőventillátor forgásának zaját észlelem. Ha jobban figyelek, akkor az alumíniumbordák között sunyin szökni próbáló szelet is meglelem. Furcsa.

Minden feladat vagy egyszerű és összetettebb matematikai számítás következtében, mely áramfelvétellel jár, hőt termel a kis köcsög. Belenézek az intim közegébe: na mi van, meleged van? Egy mozdulattal megfőzhetném. Néha jól is esne. Nem lenne több bosszúság, fejvakargatás.
Reggelente, ha olyanom van, bekapcsolom és szétnézek abban a rohadt virtuális világban. Milyen kár. Három-négy perc is elég ahhoz, hogy arcom a kemény asztallapon koppanjon.

Ikszdé, lol, pózolás. Szercsi, láv.
Miért?

Még kávét.