Gonoszság donor

Az élet szabadságon van,
csak a néma száj őrjöng,
a valóság folyosóján
részegen dülöng.
Faltól falig.
Ha már láncaim vannak,
aranyból legyenek!
Súlyosak és drágák,
miket ahogy csillog, úgy cipelek,
de már alig-alig.
Ezzel illegette magát
a szajha-lét szeretője
a lélek tükrében.
Legféltettebb kincse tőle:
Egy mézes madzag.
Sárban füröszt,
álmában van ébren,
díszes koporsóra gyűjt
egész életében.
Szegény gazdag.
Megnélkülözte jól
a nincstelenséget,
s felismerte magát,
ha ál-arcába nézett.

Egy gonoszság-donort.

/2013. február 26./

- Fu Mester, miért nem süt ilyenkor a Nap? - hökkent meg a fiú az égre nézve.
- A Nap akkor is melenget, ha nem látjuk. Most éppen eltakarják a felhők. A valóság mindig valóság marad, még akkor is ha nem érzékeljük. Ilyenkor csak a képzeletünk játszik velünk. A szavak csodásak ugyan, de nem fejezik ki a valóságot. A jelentést kell átélnünk, ahhoz pedig csendre van szükség. Az átélés: alázat. A hamis, elnyomó érzékeken való túllátás, túlhallás, érzés, vagyis tapasztalás képessége. - szívta magába az öreg a mező illatát, majd nagyot sóhajtott.

Képessé kell tennünk magunkat rá locsogás helyett. Nézd ezt a kis virágot! Neki nem szükséges elmagyarázni ezt. Egy a nyugalommal és a szépséggel. Mindent tud. A nyugalmat nem ...

Ha már minden láthatatlan, akkor tépek egy tollat a szárnyamból, és a vérembe mártom. Felírom vele az égre, hogy mennyi a belépő.

A Világvége-bizottság alelnöke aggodalmát fejezte ki a kialakult helyzet miatt, majd az Alvilág miniszterelnökénél írásban kezdeményezte egy válság-stáb azonnali felállítását.

Velem terhes még a Föld.
Ha megszülettem,
majd érted sírok fel, kedves Élet!
Ne halj még belém, engem lélegezz.

Elkapott, s poromig égetett,
az alig hunyorgó gyertyaláng,
s viaszcsepp-életem csak csordogált;
elmúlt öregségem könnyezte,
mert újra gyermekké nőttem fel.

Adósod lettem, jövök neked egygyel,
de mennem kell, most elillanok
de egyszer még méltósággal lángolok,
s akkor majd Téged öntelek ki magamból

s eképpen öltelek fel, Te másik Én.

 

Csak belélegezni az életet, benntartani, kifújni és nem élni, majd újra levegőért kapkodni, s csak az utolsó pillanatban tanulni meg, milyen is könnyebbé válni, mint a levegő. Csak úgy lelépni, elillanni, na az nem frankó...

Pedig egy sóhajban ott lehet minden.

Egymásért remegtek
a reményszorító kezek.
Nem felejt az Isten;
csak azt veri, kit szeret.

Mint jó Atya az ő fiát,
megdorgálja újra, s újra;
így készítve őt fel
a legnehezebb útra.

Tépte már őt bal sors,
várta a víg esztendőt,
de nyakára jöttek újra a fattyak
s elvették a jövendőt.

Belevájt a golyó már
húsának mélyére,
de szomjazik az ördög még
a magyar nép vérére.

Nem kell már a kard,
nincs szükség a tus'ra,
mert készen áll az egy fia
a szellem-virtusra.

A hazugság bérence még szónokol,
de alatta a föld remeg.
Holnap torkán akad az igazság,
s csendben fojtja meg.

Nem remeg már a szív,
kéz szorít kezet.
Nem hagy el az Isten;
velünk van, mert szeret.


/Cibakháza, 2012. október 23/

Valóságot álmodtam,
vagy ő álmodott engem?
Betakart hát testemmel,
s vágyat adott ennem.
Elmesélte sorsomat,
s megkérdezte nyomban:
Én sem éltem?
Én is csak játszottam?

Szélruhában suhant felém,
szenderülni kérlelt,
kinyitotta meséskönyvét,
s ágyam mellé térdelt.
Gondolat-virágom
most elhervadni látszik;
hogy senki sem él igazán,
mindenki csak játszik.

Boldogság-fogócskában
Te álomkergető!
Utolér a sors,
akármily' égető.
Végzet elöl bújócskában,
rád talál majd lelked,
ott keres majd önmagadban,
akárhogy elrejted.

Valóságot álmodtam
vagy Ő álmodott engem?
Vágypárnámat puhította
ködbe takart testem.
A Félelem ült mellettem,
úgy mesélt Ő nekem;
Felkorbácsolt képzeletem,
jól eljátszott velem.

Mondja Mester, miért alszik olyan sokat?
- Tudod, K. a legtöbb ember fel sem ébred egész életében. Valamennyiük örök álomban él, vágyaikat kergetve. Én csak kipihenem magam, miközben megálmodom a valóságomat.

Amikor egy állat fogságban születik: hiper-szuper kényelmes, látványos játszóteret kap, ahol mindene megvan, ezért nem keres kiutat. Szinte bármit megtehet, kényelemben él, mégis boldogtalan, mert hiányzik a szabadsága. A végtelenség illúzióját keltő jólét-fogságból nem lát tovább, nem akar menekülni, még sem érzi teljesnek magát.

Aki a kényelemért, „boldog tudatlanságért” szellemének szabadságát elhagyja, magát zárja be: csupán látványosság lesz egy emberkertben, a láthatatlan korlátok között.